A betegséget az Ótestamentum is említi, mint stigmatizáló, mások megvetését kiváltó elváltozást. A Szentírás alapján az ilyen betegséget Isten verésének, csapásának és tisztátalan dolognak tartották. Annak megállapítása, hogy valaki leprás -e a pap feladata volt, ugyanígy az esetleges gyógyulás tényének közzététele is. A pap a bőr színéből, a sebek formájából, mélységéből és azok váladékozásából állapította meg a fertőzés fokát és egyben a tisztátalanság fennálását esetleges elmúltát.
Európában a lepra csak az ókor legvégén, a középkor elején kezdett el terjedni. Valószínűleg a keletről hazatérő római légiók, a vikingek és a keresztes vitézek egyaránt szerepet játszhattak a terjesztésében. Speciális a leprás keresztes lovagok ápolására létrehozott ősi, de a mai napig aktív keresztes lovagrend a Jeruzsálemi Szent Lázár Katonai és Kórházi Lovagrend. Specialitásuk volt a leprások és más bőrbetegségekben szenvedők ápolása és kezelése.
A modern időkben a rend kiterjesztette tevékenységét Franciaországon túlra és jelen van Olaszországban, Magyarországon, Ausztriában, Portugáliában, Skandináviában és Máltán. 1961-ben négy évszázadnyi szünet után az angol nyelvterület is ujjáéledt, a nagymester parancsára rendtartományok alakultak Angliában, Skóciában, Walesben, Írországban, Észak Amerikában, Ausztráliában, és Új- Zélandon. Független kommendák találhatók Indiában, Tahiföldön és Nigériában. A rend egyik legismertebb tagja valószínűleg Albert Schweitzer volt.
A lepra sajnos még napjainkban is csakúgy mint az ókorban és a középkorban stigmatizáló megbetegedés, amelynek előrehaladott tünetei: a testi torzulások, csonkulások, akkor is visszatetszést, kiközösítést okoznak, ha beteg már gyógyult, illetve nem fertőz.
Forrás: Orvosi hetilap 2011.152 évf. 7. sz.
